Apának minden őszre be van tervezve évadzáró repülésnek a Dolomitok. Ilyenkor ugyebár már suliidő van, így nemcsak a családi utazás lehetősége nem merül fel, hanem én is itthon szoktam maradni a gyerekekkel. Apa pedig keres magának megfelelő útitársat, aztán az időjárás és a többi pilóta döntése alapján elmegy Lijakba vagy Bassanóba. Azért egyszer szerencsére a Dolomitok is összejött :))

Nade…

Mivel immáron mindkét gyerekünk Pesten gimnazista, előttünk a lehetőség, hogy -míg ők a Nagyiéktól mennek suliba- együtt nézzük meg a Dolomitok szikláit. Én eddig csak egyszer jártam itt, de akkor északi szél volt, nem tudtunk jót repülni. Hát, északi szelet most is jósoltak, de gyengét. Lássuk, most hogy sikerült…

1. nap, szombat

Hát ez a nap egyszerűen kitalálható. A Dolomitok ugyanis nagyon-nagyon messze vannak, így egész nap utaztunk… A szokáshoz híven megfájdult a fejem, így a gyönyőrű sziklákból nem sokat láttam. Inkább csak szidtam, hogy miért kell ilyen cikkcakkosnak lenniük,  miközben a nap már laposan süt. Emiatt a napos és árnyékos foltok éles határokkal váltogatták egymást, mindezt a hágók szerpentinjein :(((

Na mindegy, odaértünk. Kalandosan megtaláltuk az útközben foglalt szállást is. Mondjuk egyszerűbb lett volna, ha a néni nem azt meséli el, hogy hogyan lehet odajutni, hanem szimplán megmondja a címet

Kicsit vártunk még rá, hogy megérkezzen és beengedjen. Nem igazán értették, mit keresünk itt, hiszen az összes felvonó bezár másnap… Szívinfarktus közeli állapot, majd javíották, hogy kettő nyitva marad. Hallelujah! Az egyik a mienk.

Én egy meleg zuhany után beestem az ágyba.

2. nap, vasárnap

A ház melletti parkolóból épp a Col Rodella-ra látni! Mondta is a tulaj, hogy erős a szél, tiszta az ég, ilyenkor veszélyes repülni. Ehhez képest fél tízkor, amire befejeztük a reggelit és elindultunk, már repültek. Mondjuk tényleg erős volt az északi szél :( Egyelőre csak akrósok csúszkáltak és húzkodtak. Vettünk felvonójegyet három napra (csak optimistán :) Mivel egész nyugisan repültek, mi is felmentünk. Azaz rábeszéltem Apát, hogy menjünk, úgyse tudtam volna lent ülni a fenekemen, még ha elmentünk volna kirándulni se. Felöltöztünk, összecuccoltunk, felmentünk. Hát, a kilátás nem kopott meg, mióta nem láttam :) Gyönyörű volt a hely, ráadásul a tiszta ég alatt nagyon jó volt a látótávolság. Cseréltünk variót, aztán elstartoltam. Csakhogy a varió a pakolászás közben elaludt, én meg a téli kesztyűmben egyik gombbal se tudtam visszakapcsolni. Dühödten átrepültem a halovány termiket tekerő pilóták között, aztán leszálltam. Nem fújt sok völgyszél. Amire Apa is leszállt, úgy tűnt, kicsit fönt is lehet maradni, így visszamentünk. A délutáni kávét elfelejtettük… Inkább a délutáni starthelyre mentünk, mert azon néha már szembeszél fújt. Néha meg hátszél. Ez van. Aztán egy ideig nem startolt senki az északi oldalon, mint utólag megtudtuk, azért nem, mert túl erős lett az északi szél :( Eddigre a délelőtti lencsefelhők beúsztak a Dolomitok déli felére is. Kicsit ijesztően néztek ki.

A starthely előtt tekertek, de a termikből kiérve látványos turbulencia volt. Ezt például onnan tudtuk, hogy nagy ernyőcsapkodás után megláttunk valakit lefelé spirálozni. Azaz nem ő spirálozott, csak az ernyője. A pilóta be volt tekeredve a fekvőbeülővel. Az ernyő mázlista módon kirendezte magát, mielőtt a pilóta mentőernyőt dobott volna.

Mi azért nagy nehezen, több próbálkozásból, legyalogolva, újraterítve elstartoltunk. Egy horror start után (a téli kesztyűmön megtekeredett a fék, és ráfeszült a kezemre) horror repülés következett. A termikben relatív nyugi volt, na de utána… Nem csoda, hogy úgy éreztük, mintha rotorban repülnék. Ugyanis a rotorban repültünk. Ahhoz képest, hogy száz fölötti pilóta volt levegőben (egy-két bátrabb a Marmoladával is próbálkozott), senkinek nem tűnt fel? De, csak mindenki azt hitte, hogy csak neki nem jó, hiszen a többiek repültek :) Többen szálltak le abban a biztos tudatban, hogy rossz sportot választottak… Valahogy nekem is ez volt az érzésem. Apa szerint a repüléssel nem volt baj, csak a rotorral.

Vasárnap lévén semmi nem volt nyitva, ahol vacsit vehettünk volna, így a leszálló mellett pizzáztunk. Finom volt.

3. nap, hétfő

Mintha enyhült volna az északi szél. Egy kicsit… Egészen halványan… Talán… Vagy mégse…

Persze kirándulás helyett megint felmentünk (azért egy kicsit szétnéztünk a starthely alatti pataknál, találtunk magánvízesést, és gyűjtöttem köveket), legfeljebb nézelődünk. A fájó térdeim miatt még a starthelyen levő kis Klettersteigot se mertem bevállalni. Sajnos az egész dolomitos túra alatt a térdem minden lépésnél lázadt a terhelés ellen, hasonlóan a vállam, a csuklóm, az ujjaim, a talpam és minden egyéb ízületem is :( Ugyan most nem sátoroztunk, hanem ágyban aludtunk, de ez sem volt sokkal jobb. Már az első éjszaka után hazavágyni egy ilyen szép helyről nem a legjobb alaphelyzet :(

Szóval felmentünk, de persze nem akart a jó irányból fújni. Pedig vártuk. Aztán el is indultunk a lenti starthelyre, de megálltunk félúton. Aztán visszafordultunk, mert egyértelműen a rotorban startoltak, miközben a hajunkat lefelé fújta a hátszél. Mire visszaértünk, az északi starthelyről is szembejöttek, mert az se volt jó. Mondjuk, szerintem csak túl erős volt… Amire kiterítettünk, tovább erősödött. Az én önbizalmamat erősen lerontotta az előző napi hullámvasút, így egy necces starttal egy kellemetlen repülés kedvéért nem szívesen próbálkoztam. Összecsomagoltam, megvártam Apát elstartolni, aztán visszaküzdöttem magam a felvonóhoz és lementem vele. Nem voltam egyedül, de azért kevesen döntöttek a lefelvonózás mellett. Kicsit szégyeltem is magam, de egyszerűen nem szeretek turbulenciában repülni. Akkor se, ha egyébként képes vagyok rá.

Átöltöztem, és lementem a leszálló melletti patakhoz. Térdig mentem a jéghideg vízbe, követ gyűjtöttem, zenét hallgattam (Der Mensch gehört nicht in die Luft :). Apa megjárta a Sellát, a Belvederét, aztán még rátágított DNy-nak a völgyben, aztán leszállt. Azt mondta, hogy most sokkal nyugisabb volt.

A szálláson vacsiztunk, a délelőtt vásárolt sonkát és sajtot, meg persze olasz vörösbort ittunk. Holnap kirándulni megyünk!

4. nap, kedd

Szerinted nem enyült a szél? Mintha most jobb lenne… Nézzük meg!

Na nem, Apa nem hagyta. Menjünk a Sellára gyalog (mármint felvonóval), ha ténylag jó az idő, akkor délután is az lesz.

A szállást nem tudtuk kifizetni, mert a nénit nem találtuk és telefonon se lehetett elérni. Így a konyhaasztalon hagytuk a pénzt, írtunk egy sms-t, aztán eljöttünk. Vettünk még az útra zsömlét és kenyeret, aztán felmentünk a Sass Pordoi-ra. Ez is ugyanolyan szép maradt, mint pár éve volt. Azért érdekesnek találtam, hogy egy hete még reménytelennek látszott az idei Dolomitok, mert olyan hamar esett le az első hó. Néztük a webcameket, de a starthelyre igencsak csizma kellett volna. Ehhez képest mostanra (alig egy hét alatt) leolvadt mind, és kevesebb hó volt, mint korábban júliusban. Hóembert nem is tudtunk építeni, épp csak egy-egy hógolyóra adta :) Azért építettünk Steinmannt, meg lehoztam egy komplett Sassolungora való követ :) Gyors terepszemle után lejöttünk, mert a többiek már tekertek :) A Selláig még nem jött senki, de a starthely előtt meggyőző magasságban voltak.

Mi épp az ebédszünetre értünk a felvonóhoz :( Még a mosdót is bezárták :((( Mindegy, sétáltunk a patakparton, benéztünk az erdőbe, szép mohos sziklákat másztunk. Az első felvonóval irány fel, most csak néha lebbent észak felől a szélzsák, így egyértelmű volt a délutáni starthely. Ugyan még egész sokáig startoltak mind az északiról, mind a túlfelén levő délelőtti déliről.

A DNy-in nagy sor fogadott, fent nem is volt hely teríteni. Éppcsak kidobtam valahogy az ernyőm, aztán mentem volna egy startoló helyére. Na ekkor jött először a mentőhelikopter. Nem szállt le, henem végignézte a hegyoldalt, láthatóan keresett valamit. Közben mindenütt ernyők voltak a levegőben, de a helikopterpilóta gyakorlottnak tűnt. Amire elment, kicsit leállt az idő, már féltem, hogy elkéstük a tutit. Aztán egy félős német pilótalány borított ki. Azt mondta, még elstartol előttem, de már volt egy rontott startja, és remegett a keze. Apa háromszor terítette újra az ernyőjét, mire valahogy belekapott a szél, és kénytelen volt elstartolni. Nagyon hálás volt a segítségért, még röptében is kiabált, hogy “Danke!”. Nekem persze még leakadt egy sziklába, mielőtt sikerült volna, de aztán végre meglett!

A repülés leírásához még várni kell, gyűjtöm a megfelelő szavakat…

NA, talán most megpróbálom. A csodálatos, gyönyörű, hihetetlen, varázslatos és elképzelehetetlen, fenomenális, mesebeli, álomszép szavak kevésnek bizonyulnak. Hihetetlen. De tényleg.

Szóval egy kis besüllyedés után (csak azért kellett, hogy utána jobban tudjam értékelni a kiemelkedést) megtaláltam a termikem. Megszakítás nélkül emelt a Marmolada csúcsának szintjéig, bár néha már inkább megálltam nézelődni. Ill. az elején balra tekertem a többiek miatt, később inkább kerestem kényelmesebb, jobbra tekerős helyet magamnak. Olyan volt, mintha az űrből nézném az Alpokot. Nemcsak az egész Dolomitok hevert a lábam előtt (igen, bőven át lehetett látni a Sassolungo és a Sella fölött is!), de az Alpok egész főgerincét lehetett látni. Gyönyörű volt! Jobbra a Presanella-Adamello-csoport, balra a Júliai-Alpok. Délre a Pó-síkság felett hullámzott a ködtenger, de északon a hegyek fölött sütött a nap. Nem is tudtam, mit nézzek, merre induljak. Miután a Sassolungót a magasságom miatt nem tudtam volna jobban megközelíteni :) , ezért elindultam keletnek. De arra valahogy mindig rázósabbnak tűnt, ezért megfordultam. Még itthon kinéztem a Rosengarten oldalában egy vízesést, de a patakos kirándulás előtt megnéztük az idevezető utat, és nagyon alacsonyan le volt zárva, nem tudtam volna felmenni :( Hát, most itt a lehetőség. Nemcsak a sziklafalat találtam meg a hihetetlen vízeséssel, de a patakot is fölötte. Mintha a sziklapúp tetején folyt volna végig… De innen nézve látszódott a mögötte kilómétereken keresztül folytatódó űrbéli, sziklás táj, ahonnan a vizet gyűjti. Innen, a lábam alól :) Szokott erre esni is? Nem, a felhőmentes kék égben lebegve ezt nehéz lett volna elképzelni. Azért a Marmolada tetején a hó meggyőzött arról, hogy szokott, de inkább csak fehér ebben a magasságban :)

Egyszerűen úgy éreztem itt magam, hogy meg kéne állítani a lejátszást, és most elnézelődnék még órákat. Beálltam a lészálló fölé, és megpróbáltam minél többet megjegyezni a látványból… A magasságomról annyit, hogy amikor elkezdtem behelyezkedni a leszálláshoz, még a starthely szintje fölött voltam 100m-rel…

Leszálltam, írtam Apának sms-t, hogy mehet, ha szeretne. De a környék alapos bejárása után (gps nélkül, az lemerült start előtt) leszállt mellém, azaz  mögém, mert a völgyszél beerősödött.

Bepakoltunk a kocsiba, a Sellajochról még elbúcsúztunk a hegyektől egy kávé mellett, aztán elindultunk haza. Mire kiértünk a Dolomitokból, lement a nap. Innen már csak 700km volt hátra :(

Hihetetlen… Fenséges… Ámulatbaejtő…

Egyszóval: csoda.

Amit még kihagytam:

A kávé. Alig találod meg az aprócska csésze alján, néha csak onnan veszed észre, hogy megáll benne a kanál :) Bezzeg az osztrák oldalon is ittunk odafele, mert nem bírtuk már a határig. Hát, kétszer annyiba kerül, meg kétszer annyi is… És nem gondolják, hogy tejszín kéne hozzá, hiszen eszpresszót kértünk :( Az olaszba nem is tettünk :)

Az időjárás. Három szép napunk volt érkezés után. Ebből az első kettő nem volt kellemes repülni, de mondjuk mászni optimális lett volna. A harmadik napra olyan jó idő lett, ami ritkaságszámba megy. Miután eljöttünk, másnaptól alacsony felhőalap, talán repülhető, de nem túl szép idő lett, az marad is egy hétig. Utána jön a tél. Szóval a legjobbkor mentünk :)

Tandem. Már megint elvittük a teljes tandemcuccot, hátha. Persze most se repültünk együtt, a rotor után nem is mertem volna tandemezni. Ha minden nap olyan lett volna, mint az utolsó, akkor biztos ráuntam volna, és a végén tandemmel körberepültük volna az összes sziklacsúcsot :)

Fizetés: két nappal a hazaérkezésünk után kaptunk egy sms-t a tulajtól, hogy megtalálta a pénzt :)