Az ablakot már egy évvel korábban is néztük, hogy milyen vicces. Amikor megtudtam, hogy vezet föl turistaút, nem hittem volna, hogy én meg tudom mászni. Pedig akkor még a könnyű, déli utat néztük.

Végül az északi falon vezető utat választottuk. A helyi térkép nem jelöli külön a Klettersteigot, csak a különösen nehéz hegyi ösvénnyel azonosként.

Több leírást is olvastunk, némelyikben ez szerepelt a Júliai-Alpok legnehezebb túrájaként említve. Máshol a csúcsra vezető másik utat írták nehéznek. Mivel a beszálláshoz közeli rész tűnt problémásnak, belevágtunk azzal, hogy onnan még vissza lehet fordulni. Azzal nem is volt gondunk. Sőt, egyik klettersteigos szakasszal sem volt gond. Ellenben az út három-negyedén nem volt kötél, és ennek közel a fele meredek, sziklás falon vezetett. A mászás nem lett volna vész (bár egy helyen véletlenül letértünk az útról: ott tényleg minden kézre és lábra szükség volt egyszerre), de biztosítás kellett volna. Az ablak bejáratától pedig meredek, csúszós, homokos-kőgörgeteges út vezetett tovább, kötél pedig csak az utolsó 100 m-re jutott. Mindeközben többszáz méteres mélység alattunk.

Az ablakon átmászva lefele jövet a leírrásban említett “könnyű séta” is kellemetlen, meredek falon volt. Nem nagyon lehetett volna megállni, ha elkezd lefele csúszni valaki.

Ha tudtam volna előre, hogy csak néhány szakaszon van kötél, nem indultunk volna neki. Mindenesetre most örülök, hogy megcsináltuk!

Legfontosabb tapasztalat: fölfele csoki és marcipán kell, lefele spagetti :)))

Képek itt: Szlovénia 2009. 4. nap